"Amit egyszer a toronynak adsz, többé nem kérheted vissza."Miért: Már a megjelenése óta érdekelt.
A történet két szálon történik: az egyik főszereplő Dávid, aki a látása elvesztésével küzd. Ez bármelyik embert megviselné, számára pedig különösen rossz, ugyanis festőnek tanult az egyetemen. Mivel sokszor a toronnyal álmodik, Dávid úgy dönt, hogy elmegy Bábelbe, hogy visszaszerezze a látását.
A másik szál Arzénről szól, aki apja halála után főpap lett. Azelőtt sem helyeselte a munkát, nevezetesen a torony építését, és apja, Léonard Chateau halála után ez tovább mélyült benne. Ki akar lépni apja árnyékából és mi lenne rá jobb mód, minthogy leállítja az építést, amiért apja oly sokat fáradozott?
A kezdeti részben (mikor Dávid még Budapesten van) megismerjük a szereplőket, a rangviszonyokat. Felváltva vannak a részek a bábeli és pesti részek, így folyton fenntartotta az érdeklődést. Ebből a részből az érdekelt jobban, hogy Dávid miként küzd meg a vaksággal.
A szálak külön is izgalmasak voltak, de akkor lett igazán jó a regény, mikor Dávid megérkezett Bábelbe. Nagyon vártam ezt a részt és nem is okozott csalódást.
Mikor erős karakterek kerülnek egy légtérbe, mindig kíváncsian várom az interakciókat, a párbeszédeket. Itt is vártam őket, és milyen jók voltak! Olyan szövetségek alakultak, amikre először nem is gondoltam, visszanézve mégis végtelenül egyértelmű volt.
Bár én nem álmodtam a toronnyal, azt sem mondanám, hogy nem volt hatással rám a könyv. Úgy éreztem, mintha a szereplők félelmei átragadtak volna rám is.
A végén szereplő csavaron nagyon meglepődtem. Lehet, hogy ez másnak egyértelmű volt, számomra azonban teljesen új megvilágításba helyezte Arzén küzdelmét. Ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor a Kakukkszót említeném meg: ott éreztem ugyanezt a megdöbbenést, ott reagáltam ugyanígy.
Nagyon élveztem olvasni, még biztosan olvasok az írónőtől.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése